Madách Imre (1823. január 20. – 1864. október 5.) másfél évszázaddal ezelőtt lezáruló életművére különösképpen érvényesnek érezhetjük a művészet titkait fürkésző Reményik Sándor előbbi sorait.

Nem szükséges bizonygatnunk ugyanis, hogy a magyar költő világhírű műve, Az ember tragédiája igen sokféleképpen értelmezett alkotása irodalmunknak. S hogy miként avatjuk kultúránk eleven részévé, az magyarázóit (és magyarázóinak tásadalmi környezetét) is minősíti.

Az emberi lét visszásságai mögött erkölcsi értékeket kereső Bajor Andor több mint négy évtizeddel ezelőtti Madách-megidézése ma is meg­szívlelendő: a nagy műveket nem lehet úgy elkerülni, mint egy terepakadályt, és még kevésbé lehet hidakat ügyeskedni föléjük, hogy a korlátra támaszkodva szemlélhessük mélységüket.

Az 1862-ben (1861-es évszámmal) megjelenő, addig inkább csak szűkebb körben ismert drámai költemény, Az ember tragédiája megszületése után huszonhárom évvel – színpadra alkalmazásával – indul el hódító útjára.

A neves színész-rendező, Paulay Ede rendezésében 1883. szeptember 21-én a budapesti Nemzeti Színházban sor kerül az ősbemutatóra. Alig öt hónap múlva, 1884. február 27-én a kolozsvári Farkas utcai színház társulata is vállalkozik a nem könnyű feladatra: Ecsedi Kovács Gyula kelti életre öt felvonásban, nem akármilyen szereposztásban: Ádámot a szüntelen kísérletező Ecsedi Kovács Gyula, Évát (vendégként) az ős­be­mutató Évája, Jászai Mari, Lu­cifert a híres karakterszínész, Szentgyörgyi István alakítja.

Az ünnepelt színész

Ki is volt Ecsedi Kovács Gyula? Tö­mören fogalmazva: tudást és szenvedélyt egyesíteni tudó színészegyéniség. A Szatmár megyei református lelkész fia apjától „erős akaratot”, anyjától „ideális hevületet” örökölt. Apja Világos óta azért várta a tavaszt, mert szentül hitte, hogyha az elmúlt tavasszal nem jöhetett, de a következővel okvetlenül visszajön Kossuth Lajos. Azt is tudjuk, szülei csak akkor nyugodtak bele abba, hogy gyermekük nem egy „biztos” polgári foglalkozást választott, amikor országosan ismert színész lett. (A sepsiszentgyörgyi vendégszereplése alkalmával megtiszteltetésként kapott díszes kelyhet küldte el lelkész apjának, az ecsedi református egyházközségnek – az úrasztalára.)

Járja az országot, sokasodnak élményei, tapasztalatai. Először a kolozsvári színháznak lesz tagja, ezt követően a budapesti Nemzeti Színház szerződteti, 1881-ben visszatér a szellemileg is megújhodó Kolozsvárra. Régi magyar drámák és Shakespeare hőseinek alakítója, szorgalmazza történelmi drámáink és a szociálisan érzékeny népszínművek – Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Petőfi, Czakó Zsigmond, Szigligeti Ede színpadi alkotásainak – bemutatását, Shakespeare, Moliére, Racine, Schiller, Goethe műveinek megismertetését a magyar közönséggel.

Halála jelképes: a Segesvár melletti egykori csatatéren 1899-ben rendezett ünnepi megemlékezésen esik össze Jókai Apoteózisének szavalása közben. Mintha önmagáról vallana egyik versében: „Nem remegett sárgán, sírva, / Ragyogásból esett sírba.” A sírnál Szentgyörgyi István, a kolozsvári színház legendás Tiborca annak a műnek szavaival szól hozzá, amelynek főszereplőjeként E. Kovács Gyula egykor bemutatkozott.

Utódja, Janovics Jenő a ravatalnál emlékezetes alakításait idézte fel. Évtizedek múlva a kolozsvári színházról írott visszaemlékezésében a veszteség nagyságát éli meg újra: „A Farkas utcai színházból, dicsőségének, nemes munkájának színhelyéről temettük. A tágas udvaron a gyászolók százai szorongtak s az utcákon végig, a házsongárdi temető kapujáig sorfalat állott a kincses város apraja-nagyja. Halotti csend borult a városra, megszűnt benne az élet, csak a templomok harangjai zúgtak, beteljesedett életről zengve, fájdalomról búgva.” A színház ugyanazon év novemberében emlékünnepséget rendez tiszteletére.

Hogy milyen körültekintően és gondosan készítette elő Az ember tragédiájának színrevite­lét Ecsedi Kovács Gyula, az Paulay Edének írott (a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban őrzött) leveleiből is kitűnik: megkéri tisztelt művészbarátját, küldje el számára az ősbemutató rendezői példányát, szükségét érzi részleteket érintő eszmecserét folytatni, közben beszámol rendezői elképzeléseiről. „Igyekszem új szellemet honosítani meg, új szellemi vagy jobban mondva művészi világot” – írja 1883 augusztusában Kolozsvárról keltezett levelében.

Hódolat az „eszme” előtt

A sikeres bemutatóról és az egy­mást követő előadásokról elsősorban a korabeli helyi (jórészt országosan ismert) újságok szolgálhatnak forrásul. Olvassunk bele ezekbe az eltemetett színházi beszámolókba. Pár sor a több műfajt művelő K. Papp Miklós által szerkesztett Magyar Polgár 1884. február 29-ei számában (Sz. K. szignóval) megjelent, patetikus hangvételű tudósításból: „Ünnepet ült tegnap a Kolozsvári Nemzeti Színházban is a magyar drámairodalom. A ragyogó gyöngy, mely egy mélyen sebzett tengeri csiga kebelében szűrődött össze, a sors csapásaitól porig alázott nemes költői lélek ragyogó műve: Madách Imre Az ember tragédiája előadatott a mi színpadunkon is [...] Mennyi küzdés, vívódás, töprengés és bánat – gyönyör édesítette vagy kín-marcangolta percek emléke e szóban! Porbatiprása égi eszméknek vagy fölemelkedés a félistenség magaslatáig; a lét, az érzékek, az érzelmek, a kül- és belvilág folyton megújuló harcai; betölt látományok, a múlt keserű csalódásai; gyilkos, ádáz fegyverek, melyek megölik, vagy győzelemre segítik a fönséges eszméket.”

Ebbe a küzdelembe helyezi el a cikk írója az előadás főszereplőit is: Ecsedi Kovács Gyula fegyelmezett, Jászai Mari érzelmileg is sokszínű művészi teljesítményét, Szentgyörgyi István a luciferi ördögiességet magához idomító játékstílusát. A kulisszák világában otthonos irodalom- és színháztörténész Ferenczi Zoltán a Bartha Miklós alapította Ellenzékben „a filozofikus elmék kerekasztalához plátói lakomára”, eszmék csatározására hívja meg a közönséget, Sándor József művelődésszervező és lapszerkesztő a Kolozsvári Közlönyben a filozófiai drámák közt keresi európai rokonait, az Élet és Irodalom című heti közlönyben a klasszikafilológus Hegedüs István a „bölcselmi szellem” és a belőle fakadó „értelmi haladás” színpadi változatát véli felfedezni Madách művében. (Olyan gondolatok magasztos megvalósulását, amelyek ráébresztették a Fáraót hatalma ürességére, Miltiádészt arra, hogy kiábránduljon az éretlen szabadságból, Dantont pedig a rajongásból.)

A Tragédia sikere után Ecse­di Kovács Gyula – ugyancsak rendezőként – három másik Ma­dách-művel próbálkozik: először alkalmazza színpadra a Csák végnapjait (1886), a Mózest és a Férfi és a nőt (1892). A róluk megjelent tudósítások csaknem egyértelműen a színpad számára felfedezett darabok „tendenciáiról” és nem „poé­zisükről” szólnak. A Kolozsvári Közlönyben Csák végnapjainak főhőse (a XIV. századi oligarcha) az önkény elleni lázadás és a nemzeti királyságért folytatott küzdelem jelképeként jelenik meg. Az összehasonlító irodalomtudományt is művelő Csernátoni Gyula sokáig kéziratban maradt tanulmánya (A magyar géniusz Madách Csák végnapjaiban) Csákot mint a nemzeti hagyományok megtestesítőjét állítja elénk. Az Ecsedi Kovács Gyula jutalomjátékául választott Mózes kolozsvári bemutatójának (1888. febr. 20.) plakátján a cím fölött ez olvasható: Eredeti történelmi tragédia Az ember tragédiája szerzőjétől.

A rendező maga ilyenképpen ajánja az előadást az Ellenzék tárcarovatában: „Aki Az ember tragédiáját, Csák végnapjait, Mózest áttanulta, meggyőződött, hogy Madách lelkét, életét, összes szellemét két óriási eszme töltötte be: a lét és nemlét észbontó kérdése és a csudákat teremtő igaz hazaszeretet.” Ezen újságban közzétett ajánlását egyértelmű értelmezésként olvashatjuk: hőse feloldhatatlan konfliktusok közepette vállalja küldetését. Az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező jeles novellaíró és iskolateremtő publicista, Petelei István szerkesztette Kolozsvárban Sándor József „ki nem aludt oltárok” hírhordozójaként mutatja be olvasóinak az előadást. Olyan dramatizált eposzként, amelyben a példázat keresztül tör a formán. Az Erdélyi Híradó névtelen tárcaírója a Bibliából évszázadokon át merítő művek láncolatába, Ferenczi Zoltán pedig Zrínyi és Kölcsey „nemzeti irányába” helyezi el Madách művét.

Némi leegyszerűsítéssel valamennyi méltatás elé odaírhatnánk: hódolat az „eszme” előtt. A távoli múltnak egy olyan megidézése, amelyben ott szunnyad a jelennek szólás szándéka. Az a fajta önbiztatás, amely pár évvel Az ember tragédiájának megszületése előtt, az önkényuralom bénító csendjében Vörösmarty rapszodikus költeményeiből (A vén cigány), Tompa Mihály allegóriáiból (A madár, fiaihoz), „csillagoltó sötétségben” virrasztó Vajda János reményt ébresztő versének (A virrasztók) döbbenetes képsoraiból, illetve a Tragédiával egyi dőben született, reményekre jogosító Arany-versekből (Rendületlenül, Kies ősz) felénk árad.

A magyar szellemi élet része

Az 1890-es évek közepétől a kolozsvári társulat igazgatójának, Ditrói Mórnak a rendezésében Az ember tragédiája – egyik korabeli újságcikk szavait kölcsönözve – „új erővel ébred fel a pihenés hosszú álmából”. Hogy aztán az erdélyi magyar színjátszásnak egy másik egyénisége, Janovics Jenő vállalkozzék változó szemléletű felújítására. Először a régi, majd az 1906-ban felavatott Hunyadi téri új színházépületben.

De ezzel az erdélyi Madách-kultusz új korszakához érkeztünk. A század fordulóján – különböző társulatoknak köszönhetően – egész sor vidéki városba jut el Madách alkotása, és megjelennek az első összefoglaló irodalmi értékelések, világirodalmi összefügéseket felvillantó magyarázatok Erdélyben is. A többi között Morvay Győző gimnáziumi tanár Magyarázó tanulmány Az ember tragédiájához címmel 1897-ben Nagybányán megjelenő, ma már alig elérhető könyve, illetve az irodalomtörténész Haraszti Gyulának még Kolozsváron elkészült, de csak 1912-ben Budapesten kinyomtatott Madách-pályaképe.

Még kevésbé köztudott, hogy az 1872-ben megnyíló kolozsvári egyetemen Szász Béla előadásokat tart Madáchról, Kuncz Aladár és Laczkó Géza Madáchról nevezik el irodalmi körüket, s hogy a fiatal Ravasz László, Az ember tragédiájának egyik későbbi értelmezője már 1903-ban a mű főszereplőiről cikkezik a Kolozsvári Egyetemi Lapokban. Petőfi és Madách műveit német nyelven népszerűsítő kolozsvári tanár, Barabás Ábel (a Kolozsváron összehasonlító irodalmi lapot szerkesztő és a magyar irodalmat több nyelven ismertető Meltzl Hugó híveként) 1903-ban Németországban megjelent kiadványában (Goethes Wirkung in der Weltliteratur) Goethe, Byron és Madách között von párhuzamot. Hogy aztán a ma már harminchárom nyelvre lefordított mű, Az ember tragédiája egy évszázadon át valamilyenképpen részévé váljék szellemi életünknek.

Időnkénti kiadásai és az őket kísérő viták, színpadi megjelenítései (a rendezőelvű kolozsvári, a mű szövegére jobban figyelő nagyváradi, a tömeget főszereplővé előléptető marosvásárhelyi, a Madách bűvkörében élő Varga Vilmos rendhagyó átdolgozásának kivételes sikere a nagyváradi Kiss Stúdió Színház deszkáin) tanulságokat kínáló állomásai Madách erdélyi utóéletének.

Madách Imre halálának 150. évfordulóján illő legalább emlékezni örökségére.

Kozma Dezső

A szerző kolozsvári irodalomtörténész, egyetemi tanár