Az átlagos erdélyi magyar fociszurkolók közé tartozom. Nem hagy, nem hagyhat közömbösen az Aranycsapat öröksége, és tudom, érzem: a sportsikerek a nemzet örökkévaló értékei. A nemzeti tizenegyért szurkolás, a kezekben vagy csupán szívekben lobogtatott piros-fehér-zöld zászlók, a Himnusz közös, katartikus eléneklése és a „Ria, ria, Hungária!” csujjogtatása nemzeti identitásunk megkerülhetetlen elemei. Másrészt szerencsés fociszurkolónak tartom magam.

Ma is jól emlékszem a 34 évvel ezelőtti, Salvador elleni tíz-egy örömére, és véletlenszerűen jelen lehettem a Fradi 1995-ös brüsszeli győzelmén, amely BEK-szereplést biztosított a csapat számára. Bár a tucatnyit nem éri el azon focimeccsek száma, ahol személyesen szurkolhattam a magyar válogatottnak vagy magyar focicsapatnak, gyermekeim némelyikével örvendező szemtanúja lehettem a világbajnok olasz csapat legyőzésének vagy a svédek elleni sikernek.

Kétezer-tizenötöt írunk, és a harminc évvel ezelőtti hangulat köszönt vissza ránk, erdélyi magyar fociszurkolókra. Akkoriban a székely focirajongó a romániai határmentére utazott – útlevele a Szekuritátén lévén –, hogy legalább tévében láthassa Nyilasiékat, Détáriékat. És legfőképpen azért, hogy a tévékészülékkel együtt eldúdolhassa, hogy „Isten, áldd meg a magyart!”. (Ilyenkor a sógorom jut eszembe, aki ezerkilencszáznyolcvankilenc júniusában négyszáz kilométernyit autózott, és kéthavi benzinadagját elhasználta, hogy Nagyváradon megnézhesse Nagy Imre budapesti temetését.)

És most? Jelenleg a székely focirajongónak, sőt a szatmárnémetinek is – immár román, sőt magyar útlevéllel a zsebében – egy minél közelebbi magyarországi határ menti településre, mondjuk Berettyóújfaluba kell elutaznia, ha magyar közvetítéssel szeretné végigizgulni a nemzeti tizenegy szereplését. Budapestre is mehet (újabb kétszáz kilométer már nem is számít), ahol leginkább az M4 csatornán, esetleg a Groupama Aréna körüli valamely helyszínen izgulhatja végig a történelmi focieseménynek számító magyar–norvég meccset.

A lelátón ülni csak a kiváltságos és szerencsés erdélyi magyar fociszurkolónak adatik meg, aki rendelkezik szurkolói kártyát birtokló pesti rokonnal vagy jóindulatú ismerőssel, ráadásul a jegyvásárlásnál az internetvonalak is működőképeseknek bizonyulnak. Képzeljük csak el, mit élhetett át az a csíki hokiválogatott és társai, akik – a román közvélemény felháborodásával dacolva – a román–magyar jégkorongmecscsen csak a magyar himnuszra mozgatták meg szájizmaikat, amikor a magyar–román (immár nem zárt ajtós) focimeccset a román állami televíziós főcsatornán követhették, lehetőleg síri csendben, a román tudósító hőbörgéseit mellőzve. Vagy a DigiSport1 csatornán közvetített norvég–magyaron, amikor a román bemondó a norvég himnuszra konferálta fel a magyart.

Meggyőződésem, hogy a határokon átívelő nemzetek esetén a határok túloldalán netán kisebbségi sorban élő nemzettársak a legjobb, leghálásabb és egyúttal legérzékenyebb sportrajongók közé tartoznak. Számukra a nemzeti szimbólumok torlódásának a megtapasztalása mondjuk egy magyar–román meccsen már-már katartikus állapotot idézhet elő, az otthoni megbélyegzéseket ellensúlyozhatja. Mégis kétezertizenöt novemberében az erdélyi magyar fociszurkolónak miért nincs ugyanolyan joga együtt örvendezni vagy akár együtt szenvedni a nemzeti tizeneggyel? Miért nem adatik meg nekünk, hogy szülőföldünkön legalább magyar kommentár mellett énekelhessük el nemzeti imánkat?

Biztos vagyok abban, hogy az erdélyi magyarság döntő többsége által mélyen tisztelt és szeretett miniszterelnökünk, aki köztudomásúan őmaga is nagy focirajongó, teljes mértékben megérti lelkiállapotunkat. És egyetért azzal, hogy a sportműsorokat a Romániában nézhetetlen M4-es csatornára száműzni – a futball nyelvén élve: öngól.

Dr. Ábrám Zoltán

A szerző a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanára