A kiállítást szerdán délelőtt nyitották meg, az anyagot maga a művész válogatta össze azokból az olajfestményeiből, amelyeket az utóbbi három évben festett a Szovátán, Marosszentgyörgyön, Mezőmadarason és Székelyudvarhelyen szervezett alkotótáborokban, illetve Marosvásárhelyen, a Víkendtelepen.

A 16 festménynek az alkotó szerint külön-külön története van, mindegyik hordoz egy emléket, egy történetet, vagy az ahhoz a naphoz köthető gondolatot, amely munka közben foglalkoztatta. „Azokat a képeimet hoztam el ide, amelyek számomra a legkedvesebbek, és amelyek a nagyközönséghez szólnak és nem egy szűkebb réteghez\" – magyarázta Soó Emma.

A festmények között tájkép, csendélet, utcarészlet is található, illetve némelyiken megjelenik egy titokzatos alak, egy arc, amely csak akkor „tűnik elő\", ha a néző több időt tölt el a festmény szemlélésével. Az alkotó elmondott egy történetet arról, hogy amikor az egyik festményén dolgozott, állt valaki mögötte, akinek a portréját belefestette a képbe, ám az nagyon negatív kisugárzású lett, nem tudta megszeretni a művet, így hát annak ajándékozta, akit belefestett. „Itt van például ez az erdő, ha jól megfigyeljük, látszik egy alak, amint kifele tart az erdőből\" – hívta fel a figyelmet a festő.

Arra a kérdésünkre, hogy munkáinak miért nem ad címet, Soó Emma elmondta, egy jó ideje mellőzi a címadást, ugyanis úgy érzi, mindegyik mű hordoz valamilyen hangulatot, ami meghatározóbb lehet egy címnél. Lapunknak megmutatta azokat a festményeit is, amelyeket sötétben festett, mintegy erőpróbaképpen.

„Tapasztalt festő vagyok, ismerem a színeket, ezért tudok sötétben is festeni mondjuk világos, téli tájat is. Ezen kívül pedig úgy vagyok, hogy ha egy szál virág van előttem, arról csokrot festek, vagy ha egyetlen fát látok, akkor erdőt\" – magyarázta a festő, aki 1987 óta rendszeresen állít ki egyénileg is, emellett csoportos tárlatok állandó résztvevője. A mostani kiállítás december 20-áig látogatható.