Elhallgatott tragédia

Annak idején a hátországba a háborús propaganda miatt aligha jutott el a híre, de az 1914-es, Szerbia elleni hadműveletek során az osztrák–magyar hadsereg soraiból sokan már az első órákban fogságba estek, majd a niši gyűjtőtáborból a központi hatalmak 1915-ös offenzívája elől hajtották tovább őket. Miután Rigómezőnél összeomlott a szerb hadsereg, 35 ezer monarchiabeli foglyot, a több mint nyolcvanezres tömeg járványokat túlélő maradékát délnyugat felé terelték a szerbek.

A hadifoglyoknak gyakorlatilag minden ellátmány nélkül, erőltetett menetben kellett átgyalogolniuk Albánián, hogy aztán olasz marhaszállító gőzösök vigyék őket Szardíniára, pontosabban a hozzá tartozó Asinarára, azaz Szamár-szigetre. Leírhatatlan, ami a balkáni hegyekben történt a fogolycsoporttal: a legénység a szabad ég alatt éjszakázott, több százan fagytak meg minden hajnalra. Az erősebbek elvették a gyöngébbektől az innen-onnan kikapart rohadt répát, a bajtársak leszaggatták egymásról a ruhát, sőt egyes beszámolók szerint kannibalizmusra is volt példa.

De a Szamár-szigeten sem értek véget a megpróbáltatások, a rabok a puszta szigetre érkeztek meg 1916 januárjában, saját maguknak kellett kialakítaniuk a fogolytábort, a nem megfelelő körülmények és a rossz ellátás miatt alig hatezren érték meg a háború végét. Nem véletlen, hogy a Földközi-tenger közepén elhelyezkedő, paradicsomi látványt nyújtó, kedvelt turisztikai célpont – amely albínó szamarairól kapta a Szamár-sziget nevet – egykor az „ördög szigete\" volt az ott senyvedő osztrák–magyar bakáknak.

A kutatóházaspár a világon először járta végig kőről kőre a fogolymenet útját, föltérképezte a haláltáborokat, és az elhallgatott történetet könyv és dokumentumfilm formájában is feldolgozta, emellett pedig létrejött a most Vásárhelyen megtekinthető vándortárlat is. A Szamár-szigeten találtakat, az egykori hadifoglyok szállásául szolgáló épületek romjait, temetkezési helyeit, kápolnáit, a bokrokba szétdobált használati tárgyaikat lefotózták és korabeli tárgyakkal, levelekkel, fényképekkel és képeslapokkal együtt bocsátották közszemlére. A tárlat az egykori hadifoglyok megtalált naplóit, illetve általuk készített műalkotásokat is bemutatja.

Fehér csontok, fehér szamarak

Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója a tárlatnyitón arról beszélt, hogy mit él át a kutató, ha szembesül az előkerülő tárgyi bizonyítékokkal, azokkal a leletekkel, amelyek igazolják feltevéseit. Margittai Gábor és Major Anita drámai témát dolgoztak fel, a múltnak egy olyan szeletét, amely szinte teljesen feledésbe merült. Amikor beszélni kezdtek róla, és riportsorozatot közöltek a Szamár-sziget történetéről, egyre többen jelezték, hogy családjuk valamilyen emléket, levelet, naplót, fényképet, képeslapot, használati eszközt őriz abból az időből, apja, nagyapja révén kötődik a történethez. Így állt össze a tárlat anyaga, amely egyre bővül; jelenleg Marosvásárhelyen látható az eddigi leggazdagabb anyag, mindaz, ami eddig összegyűlt.

Major Anita lapunknak elmondta, olasz és szárd kutatók is segítették a négy éve tartó munkájukat, amely természetesen nem ért véget, hiszen bőven van még feltárnivaló. A foglyok az Osztrák–Magyar Monarchia teljes területéről toborzott hadseregből kerültek ki, így természetesen erdélyi vagy éppen felvidéki, délvidéki vonatkozása is van a történetnek. Margittai Gábor hozzátette, hogy a szerb és szardíniai haláltáborokban főként erdélyi származású hadifoglyok alakították ki a táborok „művészi arculatát\", kápolnákat, sírkerteket, épületeket tervezve és építve.

A két legfontosabb, Szász István kolozsvári és Ősz Nemes György temesvári születésű alkotó – mindketten regénybe illő körülmények között élték túl a halálmarsot és a lágerbeli megpróbáltatásokat. Ugyanakkor a 2014-es filmforgatáskor derült ki, hogy Szardínia szigetén sok magyar fogoly végzett kényszermunkát. Rátaláltak egy kis kápolnára, amelynek küszöbénél csaknem tucatnyi erdélyi katonát hantoltak el, akik gátépítéseken és mezőgazdasági robot során haltak meg.

Egykori magyar katonák csontjait bőven rejti a föld Asinara szigetén, a Szamár-szigeten, vagy más néven az „ördög szigetén\" is, amely egészen a 90-es évek végéig börtönszigetként működött, ahol nápolyi és szicíliai maffiózókat tartottak szigorú őrizet alatt, csak ezt követően lett nemzeti park és turisztikai látványosság – de nem első világháborús szerepe, hanem fehér szamarai miatt.