Kisemberek tragédiája egy abszurd és groteszk világban

A jelenleg óvónőként dolgozó, de színművészeti egyetemet végzett Szíjártó Tímea-Aletta Az eset című drámája debütdíjat nyert a Szigligeti Színház, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem által meghirdetett dráMÁzat drámaíró pályázaton, ennek nyomán a váradi teátrum „jutalomként” ezzel a darabbal nyitotta az évadot. A művet egy fiatal rendező, Sardar Tagorivsky állította színpadra a színház frissen átadott új stúdiótermében.

A darab egy kis falu lakóinak kilátástalan mindennapjait mutatja be, a főszereplő család – alkoholista, nyugdíjas anya, szinte minimálbéren tengődő, fiatal veje, annak felesége, a nyugdíjas öregasszony hallgatag lánya és az értelmi sérültként számon tartott, de valójában kulcsfontosságú szerepet játszó fia, Pista – tragikus sorsán keresztül. A család megpróbál kitörni a kilátástalanságból, és fel is csillan a reménysugár: eladó házukra vevő jelentkezik, a fiatal nő pedig teherbe esik – hogy aztán minden egy csapásra összeomoljon.

Tagirovsky teljesen sallangmentes teret álmodott meg, díszletek nincsenek, amivel egyrészt abból a szempontból állítja komoly szakmai kihívás elé a színészeket, hogy a szereplők a nézőtéren ülnek, és gyakran a nézők közül kell felmondaniuk szerepüket, másrészt azért is, mert a díszletek hiánya miatt keményebb erőfeszítéseket kell tenniük a szituációk hitelesebb megjelenítése érdekében.

A koncepció egyik legmeglepőbb – és egyik legsikerültebb – húzása, hogy a banális, helyi érdekű tragédiát az abszurd színház eszközeivel jeleníti meg. Miközben az egyszerű, vidéki karakterek jellegzetes bihari dialektusban beszélnek, a szereplők egyre groteszkebb módon gesztikulálnak, szólalnak meg, vagy fakadnak indokolatlanul dalra. A néha kissé öncélúnak ható ötlet azonban működik: épp a megjelenítés ilyetén elemelése a normalitástól, az elidegenítés ilyen mértékű fokozása emeli még jobban ki a mai kor abszurditásait, és helyezi élesebb fénybe a szereplők egyéni kisemberi tragédiáit, sokkal hatékonyabban és szuggesztívebben, mintha realista megközelítésben állították volna színpadra a darabot.

Az előadás egyetlen díszlete egy fekete tábla, amelyre a színészek különböző ábrákat rajzolnak – mintegy szemléltetőeszközként ahhoz, hogy elmagyarázzák a közönségnek, valójában mi és hol is történik. Nem holmi primitív didaktikusságról van azonban szó. Ennek is szerepe van: egyrészt a karakterek jellemvonásait, műveltségi szintjét is tükrözi, mit és hogyan írnak, rajzolnak fel – mintegy a szereplők gondolatainak kivetüléseként –, másrészt a rajz is jól eltalált eleme annak, hogy a darab történéseit kivigyék a nézők közé, hiszen Pista a padlóhoz érve egyszer csak tovább, egészen a nézők lábáig rajzolja a táblán megkezdett vonalat, háromdimenzióssá téve az addig kétdimenziós ábrát, mintegy még mélyebben bevonva a publikumot a történésekbe.

Az előadásban egymást érik a rejtett és kevésbé rejtett utalások, metaforák. Visszatérő motívumként jelennek meg a játéktér fölött a fényforrások – az általuk elbűvölt, néha az izzók körül éjjeli pillangóként keringő szereplők mintha a kitörni, a reménytelenségből felemelkedni akaró kisember kínlódását jelenítenék meg, aki az éjjeli lepkéhez hasonlóan elbukik, elpusztul, amikor a fényforrást elérve azt hiszi, célba ért.

Talán nem előre kidolgozott rendezői koncepció, de az a jelenet, amikor Pista a padlóra dobott pénzdarabokat mániákusan, egyenként körberajzolja krétával, óhatatlanul is azt idézi föl a nézőben, hogy valóban: minden a pénz körül forog. Eközben a csetlő-botló, gyakran megalázó szituációba kerülő szereplőkön a nézőtéren ülve folyamatosan kuncogó, nevetgélő többi karakter a társadalom mérhetetlen cinizmusát, gyakorlatilag teljes empátiahiányát jeleníti meg.

A darabban számos figyelemre méltó alakítást láthatunk – ilyen a reménytelenül küzdő kisembert autentikusan megjelenítő Kocsis Gyula, az érzelmeit nyilvánosan soha ki nem mutató, magára hagyva azonban kirobbanó érzelmi megnyilvánulásokra képes feleségét alakító Ababi Csilla, a sajátos bosszút álló, kitaszított Pistát játszó Dimény Levente és az anyát megformázó Csíky Ibolya –, ugyanakkor a szünet nélküli, két óra negyven perces játékidő komoly próbára teszi a nézőt.

Ez főleg azért van így, mert a groteszk, illetve abszurd megnyilvánulásokat egy idő után indokolatlanul elhúzzák, miközben bizonyos szituációkban a kívánt hatás eléréséhez a kevesebb éppen hogy több lenne. Ilyen például az a jelenet, amikor az egyszerű emberek és a „felsőbb” osztályt megjelenítő közjegyzői titkárnő közötti kommunikációs gátak szemléltetésére hosszasan, szótlanul állnak.

A „finálé” furcsán zárja le az előadást, a tapsrend közben önfeledten daloló művészek meglehetősen idegennek tűnnek a darab egész hangulatától – hogy aztán egy váratlan, de egyáltalán nem rossz fordulattal, a nézők közé leülve ők maguk is tapsolni kezdjenek, ismét csak a publikum eszébe juttatva: mindaz, amit addig láthattak, velük is megtörtént, ők is a közegül szolgáló abszurd világ részei.

Mindent összevetve elmondható: az előadás a kisebb üresjáratok és a „félmaratoni” hossz ellenére is ígéretes idénykezdés a Szigligeti Színházban.

Szíjártó Tímea-Aletta: Az eset. Rendezte: Sardar Tagirovsky. Koreográfus: Györfi Csaba. Zeneszerző: Bakk-Dávid László. Szereplők: Ababi Csilla, Beczásy Áron, Brugós Sándor-Csaba, Csíky Ibolya, Dimény Levente, Dobos Imre, Fábián Enikő, Firtos Edit, Fodor Réka, Gajai Ágnes, Kiss Csaba, Iván Enikő-Kitty, Kerekes Dalma, Kocsis Gyula, Kovács Enikő, Pitz Melinda, Szabó Eduárd.