– Először lépett fel Erdélyben. Miért éppen Marosvásárhelyen került erre sor?

– Az egész ott kezdődött, hogy láttam a Yorick Stúdió csapatát tavaly Pécsett a POSZT-on (Pécsi Országos Színjátszó Találkozó – a szerk.), és szívesen ültem le közéjük az előadásuk után, mert jó arcú, jó lelkületű embereket éreztem. Elég hosszan sörözgettünk, és akkor hangzott el először, hogy itt van ez Vásárhelyi Forgatag, én meg mondtam, hogy szívesen mennék oda közétek, mert olyan jó közöttetek lenni.

Ez most itt megvalósult. Jártam a főiskolán, érdekelt az is, utána elmentünk valahová, ahová a színinövendékek járnak, reggel bementem a színházba, körülnéztem, sok emberrel beszélgettem, a világosítótól egészen a igazgatóság tagjaiig. Egyébként játszani nem játszottam eddig Erdélyben, filmezni azonban már filmeztem, és jártam ezen kívül is itt. Elég korán voltam itt először, még \'69-ben Csoóri Sándorral és Kósa Ferenccel filmeztünk. Akkor főleg Gyimesben voltam és Farkaslakán.

– Erdélyben leginkább a film- és szinkronszínészi tevékenységéről ismerik.

– Sejtem is, hogy mire gondol...

– Például Hókuszpókra...

– Igen meglepő az, hogy egy színész mitől marad meg az emberek emlékezetében. Pedig ez látszólag egyszerű dolog, csak jól el kell találni. Nekem ez meg valahogy Hókuszpókkal sikerült. Azt hiszem, 204 Hupikék törpikék résznek voltam én a Hókuszpókja, így sokszor előfordul, hogy a gyerekek beazonosítanak, és azt kérik tőlem az utcán, hogy mondjak valami hókuszpókosat. Én meg szívesen teszem.

Pedig ma már nem szinkronizálok. Nem szeretek már szinkronizálni. Az olyan filmek, amelyekben régen érdemes volt szinkronizálni, ma már vagy nagyon ritkák, vagy nincsenek. Azok a filmek nagyon gondosan készültek el, ami a szinkronokat illeti, míg a televízióban mostanság bemutatott filmek eltolódnak a bóvli felé. Nagyon sok külföldi, és főleg amerikai film megy hevenyészett szinkronnal, én meg azt nem szerettem. Úgyhogy kiálltam a szinkronszakmából úgy tíz éve. Ez a Hókuszpók-történet jóval korábbi, bő húsz éves, ha nem több.

– Melyik részét szerette legjobban a szakmának? Színpadon lenni, filmezni, szinkronizálni? Egyáltalán hogy fér meg egymást mellett mindegyik?

– Hát a színész dolga ez is, az is. A film ugyanolyan nehéz, mint a színpad, a színésztől ugyanazt a mechanizmust követeli. De emlékszem olyan szinkronszerepre is, amikor Laurence Olivier hangját játszottam a Haláltáncban, amikor napokon keresztül készültünk a szinkronra. Alaposan megnéztünk mindent, és élvezet volt számomra, hogy egy ilyen nagy színésznek, mint Laurence Olivier, sikerült átvennem a lelke ritmusát, vagyis azt a belső ritmust, ami vezérelte azt, ahogy viselkedett, ahogy beszélt.

De legalább ilyen szórakoztató és jó tud lenni a film is, a színház is. Ugyanazt a mechanizmust is kívánja a színésztől, csak filmben van, amikor egészen közelről filmeznek, és érteni kell ahhoz is, meg ahhoz is, amikor az ember több száz meg ezer emberhez beszél. Volt olyan, hogy a Szókratész védőbeszédét több mint kétezer embernek játszottam el.

– Láthattuk, hallhattuk a tévében, most először azonban színpadon is. Egy nagyon régi előadását hozta el Marosvásárhelyre.

– Igen, annyira régi, hogy amikor elkezdtem a hetvenéves Szókratész védőbeszédét játszani, akkor 29 éves voltam. Most idősebb vagyok, mint a darabbéli hetvenéves Szókratész. Hozzáöregedtem. Azért is csinálom élvezettel. Nagy tanulság volt majdhogynem kölyökként eljátszani ezt a darabot, hiszen hat évvel a bemutató előtt fejeztem be a főiskolát.

– Nem lehet megunni ennyi évtized alatt?

– Mindig más. Más körülmények között egyszer csak felvillan valami olyasmi, ami eddig nem volt, de ha volt, akkor nem ilyen minőségben jelent meg. Úgyhogy számomra ez nem csak feladat, küldetés is. Mert egy jó emberről, egy okos emberről van szó, és az ő állásfoglalásáról az élet fontos dolgait illetően. Játszottam én ezt már három embernek is, és legalább olyan szórakozás volt számomra. Látni a szemükön, hogy tudnak-e követni, élvezik-e azt, amit mondok, megértik-e, érzelmileg hogy hat rájuk. Ez pontosan az az érzés, amit annak idején Szókratész élt meg, amikor az Areopáguszon beszélt.

– Néhány éve beválasztották a nemzet színészei közé. Mit jelent benne lenni a tizenkettőben?

– Most már több mint ötven éve vagyok a pályán, és egy ilyen kitüntető választás mindenképpen nagy jutalom a színésznek az addigi munkájáért.

– Mivel foglalkozik még Haumann Péter mostanság?

– Nagyon szeretek kimenni az erdőbe vadászni. De azon kapom magam, hogy egyre jobban becsülöm az életet, így sokszor elég, ha kint vagyok egy ürüggyel, azzal hogy most vadászni mentem, és közben nagyon sokszor békén hagyom az állatokat, nem veszem őket birtokba – hiszen ahogy régen mondták helyesen a vadászok: nem lelövik, hanem birtokba veszik a vadat.

Színészként a Katona József Színház az anyahajó, onnan néha kilépek a Centrál Színházba, vagy vidéken játszom nagyon ritkán. De az a feladat, amivel engem most ellát a Katona József Színház, az éppen elég. Volt emellett nyáron három film is, amiben dolgoztam, hál\' istennek háromból kettő az ifjúságot célozza meg, akikkel valahogy nem törődik a kulturális gondolkodás, de úgy tűnik, mintha most mégis kezdenének belejönni.

– Láthatjuk még önt erdélyi színpadon?

– Szó volt róla, hogy esetleg jövök ide játszani, de csak érintőlegesen. Viszont szeretek az itteni színészek között lenni, annyira jó lelkületű emberek.