– Kinek szánták A románok pszichológiai profilja elnevezésû tanulmányt: a romániai társadalomnak vagy a külvilágnak? Egyszóval a cél az, hogy ez a nép jobban megismerje önmagát, vagy hogy másokban pontosabb kép alakuljon ki a románokról?

– Azt mondanám, hogy is-is, de a fõ célunk mindenek elõtt tudományos. A pszichológiai szakirodalomban jelenleg nagyon sok információ szétszórva fellelhetõ. Több száz tanulmányt találni, amelyekben a románokat más kultúrákkal, népekkel hasonlították össze pszichokulturális ismertetõ jelek alapján. Viszont mivel ezeket az információkat soha nem gyûjtötték öszsze, gyakorlatilag ismeretlenek, ebbõl kifolyólag rengeteg, tájékozatlanságból fakadó vélemény látott napvilágot a közbeszédben. Tehát elsõdleges célunk az volt, hogy egyetlen monográfiában összesítsük a könyvek, tanulmányok formájában megjelent kutatásokat. Persze abban reménykedem, hogy kutatómunkánk hozzájárul a románok alaposabb önismeretéhez is, általa pedig mások is jobban megismerik és megértik ezt a népet. Ez a tanulmány abban segíthet még bennünket nemzetként – elõrebocsátom: én nem etnikai értelemben említem a románokat, hanem román állampolgárokról beszélek –, hogy meghatározzunk bizonyos ideális kulturális modelleket. Hová akarunk tartani, mit akarunk csinálni, melyek az alapvetõ értékeink. Márpedig csak akkor leszünk képesek meghatározni ideális értékeket, abban az esetben dolgozhatunk ki érdekes közpolitikákat, ha tudjuk, hol tartunk most. Egy ország kulturális, pszichokulturális fejlesztési projektjének megvalósításához elengedhetetlenül ismernünk kell az illetõ lakosság lélektanát, hiszen bármilyen nemzetstratégia hasznavehetetlen, ha nem talál az emberek pszichológiájával.

– Milyen módszert alkalmaztak a kutatás során?

– Az általunk felhasznált adatok több forrásból származnak. Egyrészt már publikált tanulmányokat összesítettünk, másrészt másodlagos adatfeldolgozást végeztünk a nemzetközi adatbázisok alapján. Például rendelkezésünkre állt bizonyos pszichokulturális ismertetõ jelek romániai, magyarországi, amerikai átlaga, amely alapján statisztikai elemzést folytattunk a hatásméret megállapítása érdekében, tehát hogy mekkora a különbség a különbözõ országok között. Mindezeken túlmenõen elvégeztünk három teljesen új tanulmányt is.

– Ha arra kérném, nevezze meg a románok leglényegesebb jellemvonását, melyikre esne a választása?

– A monográfia alapján nagyon nehéz tömören megrajzolni a románok alapvetõ jellemvonásait. De ha a legreprezentatívabbat kellene kiválasztanom, akkor az emberek iránti nagyfokú bizalmatlanságot emelném ki, ami a románok esetében nagyon magas a nyugati kultúrákhoz képest. Ez a tulajdonság azért lényeges, mert alapvetõen befolyásol más ismertetõ jeleket. Hiszen ha nem bízol másokban, akkor nem tudsz együttmûködni velük, nem fejlõdik a társadalmi tõke, nem lehetsz hatékony és eredményes a többiekkel folytatott kooperáció tekintetében.

– Mivel magyarázható ez a bizalmatlanság? Hogyan alakul ki ez a viszonyulás egy népnél?

– Mindenekelõtt annak meghatározására szorítkoztam, hogy milyenek vagyunk, és megpróbáltam távol tartani magam a komplex magyarázatoktól. Persze önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy miként jutottunk el ide, és konkrét adatok híján is megfogalmaztam bizonyos feltételezéseket. A legvalószínûbb hipotézis az, hogy a történelem folyamán ez a régió mindig is birodalmak találkozási pontja volt, ahol az emberek nem részesültek a jobban szervezett és védett nyugati államok nyújtotta biztonságból. Éppen ezért ennek a területnek a lakossága nem barátként, hanem ellenségként tekintett egy idegenre, aki általában el akart venni valamit tõle. Ez a történelmi tapasztalat roppant szkeptikussá tett bennünket az idegenekkel, az ismeretlenekkel kapcsolatban, akikkel szemben nagy társadalmi távolságot tartunk fenn, és csak bizonyos bizalmi tesztek nyomán kerülnek be a baráti körünkbe. Az amerikaiak másképp gondolkodnak: számukra egy idegen rögtön a baráti szférájukba tartozik, amelybõl csak akkor zárnak ki valakit, ha eljátssza a bizalmukat. Egy amerikai számára egy ismeretlen potenciális együttmûködõnek számít, egy román ellenben potenciális veszélyként kezeli.

– Melyek a románok elsõ számú igazodási pontjai? A család, a munka, a pénz közül például mit tartanak a legfontosabbnak az életben?

– A családot, a vallást és a munkát. A család szerepe valamennyi kultúra és ország esetében fontos helyet tölt be, e tekintetben nem sokban különbözünk másoktól, de a munka például azért különösen fontos számunkra, mert emancipációs eszközként tekintünk rá. A románok egyenjogúvá próbálnak válni a munka révén. Sõt ha ennek segítségével emancipálódnak, és jelentõs javadalmazásban részesülnek, a románok teljesítõképessége, hatékonysága is magas. E téren jó példaként említhetõek a nyugat-európai országokban dolgozó román vendégmunkások. Ha viszont itthon keveset keresnek, és egyik hónapról a másikra tengõdnek, a munka nem segíti az emancipációjukat, teljesítõképességük hanyatlik, és ilyenkor azt szokták mondani: „hagyd, mert menni fog úgy is”.

– És milyennek képzelik magukat a románok, melyek a legjellemzõbb önsztereotípiák?

– Vendégszeretõnek, barátságosnak, ugyanakkor intelligensnek és kreatívnak képzeljük magunkat. Ezzel egy idõben beismerjük, hogy fegyelmezetlenek vagyunk.

– Ezzel ellentétben nem vendégszeretõek a románok?

– Nem az általuk képzelt mértékben. Amikor a románok elõítéleteket építenek fel magukról, korlátozott a viszonyítási alapjuk, elvégre közvetlen környezetükben találkoznak ugyan magyarokkal, németekkel, de nem tudják, milyenek valójában a franciák vagy a spanyolok. Ilyenkor igyekeznek pozitív önsztereotípiát kivetíteni magukról. Márpedig melyik a legkönynyebb elõítélet egy birodalmak ütközési övezetében élõ, számottevõ hatalommal sohasem rendelkezõ nép számára, amelyet az évszázadok során mindenki maga alá akart gyûrni? A vendégszeretet.

– Mindig is ilyen tulajdonságok jellemezték ezt a népet, vagy esetleg változtak a történelem folyamán a társadalmi-kulturális szokások?

– Erre nem sikerült választ találnunk, mivel az általunk végzett pszichológiai, intelligencia- és személyiségi tesztekre eddig nem volt precedens, így nincs mivel öszszevetnünk õket. Személyes feltételezésem szerint – és ezt a kötetben is megfogalmaztam – azonban a románok alapvetõen individualista, autonóm és független emberek, csakhogy az állandó veszélyek közepette a történelem folyamán arra kényszerültek, hogy közösségi struktúrákban éljenek. Ezek viszont a család szintjén épültek ki, a román közösségek nemzetségek halmazát alkották, és nem társadalmi szerzõdés alapján mûködtek, mint a szász vagy sváb közösségek esetén. Meggyõzõdésem, hogy amint a biztonság már nem jelent problémát, a románok pszichokulturális vonása közösségibõl autonómmá, függetlenné fog átalakulni. A mai diákokon és egyetemistákon végzett kutatások arról árulkodnak, õk már magukon hordozzák ezeket a nyugati ismertetõjeleket. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz, a lényeg az, hogy ezeknek a tulajdonságoknak az ismeretében eldöntsük, mit akarunk. Monográfiánk alapvetõ következtetése, hogy a romániai társadalom – beleértve románokat, magyarokat, sõt a romákat is – pszichológiai potenciálja azonos a nyugati népekével. Kreativitási és intelligenciapotenciálunk nem különbözik a hollandokétól, franciákétól, britekétõl. Velünk a gond az, hogy a nyugati országoktól eltérõen nincsenek erõs társadalmi intézményeink, amelyek segítségével gyakorlatba ültethetnénk ezt a teljesítõképességet. Gyermekeink például hiába rendelkeznek magas értelmi és kreativitási potenciállal, ha a túlhaladott romániai tanterv nem ösztönzi ezt a teljesítõképességet, emiatt a PISA-teszteken elért teljesítményük, valamint az ország innovációs hányadosa rendre alacsony. A románok másmilyennek képzelik el magukat, mint amilyenek valójában: azt látják, amilyenek lenni szeretnének, a saját potenciáljukhoz viszonyítják magukat. Ez nem illúzió, hanem realista derûlátás, ám a megvalósításokhoz kellenek az erõs intézmények is. Versenyképességben a románok az amerikaiakat és a németeket is maguk mögé utasítják, viszont a teljesítményük gyengébb, mivel itthon nem fizetik meg a munkájukat, és nem léteznek a fegyelemhez vezetõ szabályok. A külföldön élõ román állampolgárok többsége modellnek számít az ottani társadalmakban: pontosak, túlóráznak. A lényeg az, hogy a munka képes-e a társadalmi emancipáció eszközeként szolgálni, márpedig mindez a pénztõl függ.

– És mi a helyzet a történelmi régiókban élõk eltérõ értékítéletével? Egy erdélyi mindig megkülönbözteti magát a moldovaitól, oltyántól, egyáltalán a Kárpátokon túliaktól.

– A pszichokulturális jellemvonások aspektusai közül csak a fontosabbakat vizsgáltuk: a munkát, az autonómiát, az emancipációs értékeket. A nemzetközi összehasonlító értékvizsgálat (World Value Survey) alapján folytatott másodlagos adatelemzésünk során nem találtunk lényeges különbségeket a lakosság eme értékítéleteit illetõen a történelmi régiók viszonylatában. Bármennyire is úgy gondoljuk mi, erdélyiek, hogy emancipáltabbak és úgymond érdekeltebbek vagyunk a munkában, ez a tényezõ a bukarestiek számára sokkal fontosabb. Másrészt a moldovaiak jelentõs hangsúlyt fektetnek az önállóvá, függetlenné válásra. Tehát nincsenek lényeges különbségek az alapvetõ értékek terén a különbözõ régiók között, ez persze nem jelenti, hogy mi nem vagyunk meggyõzõdve ennek az ellenkezõjérõl. Az eltérés ott érhetõ tetten, hogy mi a valóság, illetve miben hiszünk a történelmi tapasztalatok alapján. A regionális különbözõségek száz-százötven évvel ezelõtt valószínûleg helytállóak voltak, ám az elmúlt ötven-hatvan év alatt végbement társadalmi mozgások során annyi moldvai költözött Erdélybe, és annyi erdélyi telepedett meg Bukarestben, hogy a homogenizáció felszámolta ezeket az eltéréseket.

– Miben különbözik a román néplélek más nemzetekétõl, például az országban élõ nemzeti kisebbségekétõl?

– Alacsony lélekszámuk miatt a romániai németeket nem sikerült mélyrehatóan vizsgálnunk, a magyarok esetében viszont nagyon érdekes következtetéseket sikerült leszûrnünk. A romániai magyarokat például a többségi társadalomhoz, valamint a magyarországi magyarokhoz képest is nagyobb ellenszegülés jellemzi, kevésbé tûrik, hogy rájuk erõltessenek valamit. Nagyobb mértékben keresik a kihívásokat, és fokozottan hedonisták, de ez jó értelemben vett élvhajhászás, ami például a természet szeretetében nyilvánul meg. Miközben mindhárom kategória esetében fontos szerepet tölt be a hagyomány és a konformizmus, számos olyan közös jellemvonást képviselnek a romániai magyarok és románok, amelyek markánsan megkülönböztetik õket a magyarországi társadalomtól. Elõbbiek közösségi emberek, míg a magyarországiak – a nyugati kultúrákhoz hasonlóan – individualisták, ugyanakkor nálunk nemzetiségtõl függetlenül a vallásosság is erõsebb. A genetikai aspektusokat figyelembe véve az erdélyi magyarok az egykori magyar királyság területén élõ magyar közösségekhez állnak közel, pszichokulturális tekintetben viszont – részben a több száz éves közös történelemnek betudhatóan – a románokhoz. Ezeket a közös alapokat figyelembe véve szerintem számos projektet tudunk megvalósítani együtt, hiszen ha ismerjük mások értékeit, nézeteit, képesek vagyunk befolyásolni egymás kölcsönhatását. Mindeközben el kell ismerni a bennünket megkülönböztetõ jellemvonásokat is. Aláhúznám viszont, hogy ezek az eltérések nem tesznek összeférhetetlenné bennünket.

Daniel David
Egyetemi tanár, a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem klinikai pszichológiai és pszichoterápiai fõosztályának alapító igazgatója 1972. november 23-án született Szatmárnémetiben. Helyettes professzor a New York-i Icahn School of Medicine at Mount Sinai egészségügyi intézményben, a New York-i Albert Ellis Intézet kutatási programjának igazgatója.