– Ön vasárnap a Nyergestetőn a következőket mondta: „Most is a kivándorlás és a munkanélküliség a fő baj, mint akkor. A kongresszusba be kell vonni valamennyi politikai és érdek-képviseleti, kulturális, gazdasági egyesületet, szervezetet, együtt a felekezetekkel, és helyzetfelmérést kell készíteni a hogyan tovább, a szubszidiaritás, az autonómia érdekében”. Honnan jött az ötlet egy új kongresszus megtartására?

– Az utóbbi időszakban azt tapasztaltam, hogy a székely népen is egyfajta politikai kiábrándultság és tétlenség, egymásra mutogatás, letargia vett erőt. Amikor meghívtak a Nyergestetőre, imádkoztam magamban, hogy mit is mondhatnék ott. Valami olyat kellene mondani, ami eltér az eddigiektől, a múltbeli események felidézésétől. Valami olyanra lenne szükség, ami a jelenről is szól, és a jövőbe is tekint. Ekkor eszembe jutott – ez volt az isteni sugallat – az 1902. augusztus 28–30. közötti tusnádfürdői székely kongresszus. Az ott elhangzottak egyébként mindenki számára elérhetők, mert a Székelyföld kulturális folyóirat is közzétette.

– Egyfajta párhuzamot vont az akkori és a mostani időszak között, mondván, hogy most is a kivándorlás és a munkanélküliség jelenti a legégetőbb problémát, mint akkor.

– Pontosan. Már a 19. század második felétől kezdve elkezdődött a székelyek kivándorlása, sokan többek között a Regátba költöztek. Akkor ezt még tetézte az 1871-es úgynevezett arányosítási és tagosítási törvény, aminek következtében a székely népet majdnem földönfutóvá tették. 1895-ben létrehozták a kivándorlást szabályozó bizottságot.

1901-ben már a magyar kormány kezdett foglalkozni a kivándorlás ügyével, majd az év nyarán eldöntötték, hogy Tusnádfürdőn szervezzenek székely kongresszust. A gyűlés után tulajdonképpen elindult egy székely akció: gazdakörök alakultak, hogy felvilágosítsák a gazdákat az állattenyésztéssel és földműveléssel, erdőgazdálkodással kapcsolatos fejlesztésekről. Elindult tehát egyfajta kibontakozás, amit az első világháború megtört, majd a román hatalom teljesen leállított.

– Egy ahhoz hasonló kibontakozásra lenne most szükség?

– Igen. Illyés Gyulát idézve az a magyar, aki a magyarság múltjáért, jelenéért és jövőjéért felelősséget vállalt. Ennek mentén most ne azt nézzük, hogy ki melyik pártban van, hanem közösen kell cselekednünk a székelységért, a székely autonómiáért, önrendelkezésért, a fiataljainkért.

– Kik lehetnének a kongresszus résztvevői?

– A politikai alakulatok – az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt –, a Székely Nemzeti Tanács, a közbirtokosságok, a különböző gazdasági és kulturális szervezetek, egyesületek, valamint a történelmi egyházak vezetői. Fontos és alapos előkészítésre van szükség. Meg kell hallgatni, hogy mit kíván a nép. Ezt tudjuk tenni a székely népért, ezek a lehetőségeink. Kezünkbe kell vennünk a jövőnket.

– A pártok részéről van-e készség egy ilyen kongresszus megszervezésére?

– Még vasárnap, talán a nyergestetői ünnepség hatása alatt, Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke azt mondta nekem, hogy nagyon jó gondolatnak tartja az ötletem. A jelen lévő polgármesterek is gratuláltak azért, hogy megmutattam egy irányt. Kezdésként azokra az önkormányzatokra gondoltam, amelyek már helyi határozatot hoztak egy önálló székely régióba való tartozásról, de a többi is felzárkózhat. Fontos, hogy amit meg tudunk tenni, azt ne Bukarest határozza meg, szubszidiaritásra van szükség. Ez tulajdonképpen autonómiát jelent, erre a szóra viszont a románok begerjednek, ezért vigyáznunk kell a használt kifejezésekre.