– Nemrég volt olvasható a hírekben, hogy a háziorvosi szakmában elöregedés tapasztalható. A Hargita megyei háziorvosok átlagéletkora 52,4 év. Közel fél évszázad orvoslás után hogyan látja, mi az, ami egy háziorvosnak pozitív élményt, és mi az, ami megpróbáltatást jelent?

– Beállítottság kérdése. Az én felfogásom szerint az ember társas lény. A kapcsolatok különböző formákat ölthetnek, én a háziorvosi praxist úgy tekintem, hogy ez orvos és család barátsága.

Én a páciensben partnert látok, neki is kell segítenie, hogy helyes diagnózist tudjak felállítani, majd arra is szükség van, hogy együttműködjön velem az eredmény érdekében.

A régi, tekintélyorientált stílust ma már nem tartom helyesnek. Sor kerülhet túlzott közvetlenkedésre is, de ilyenkor az ember egy kicsi „udvariassági féket nyom”.

– És mit tekint kihívásnak?

– A kihívás az, amikor olyan dolgokat kellene megoldani, amiket nem tudunk, és nincs, aki segítsen. A mai egészségügy nem betegorientált, hanem profitorientált. Csak szöveg, hogy mindent az emberért, de az orvosnak nem adnak lehetőséget, hogy ezt megtegye, mert elsősorban akkor maradhat meg az állásában, ha adminisztratív szempontból megfelel. Tudásfelmérés, eredményfelmérés pedig nincs, csak papírbejelentések vannak.

Az is baj, hogy nem pontozzák az orvos magatartását a betegekkel szemben. A felszereltség pedig... hát, lehetne jobb. A problémák közé kell sorolni ugyanakkor, hogy fogy az orvosgyártás. Éppen beszéltem a háziorvosutódokat kiképző egyik professzorral, és ő mondta, hogy tavalyelőtt huszonötöt képeztek Vásárhelyen, idén már csak ötöt engednek. Én ezt úgy fogom fel, mint ami egy népirtási program része, mert ha gyenge a háziorvosképzés, a betegséget későn fedezik fel, és további nehézségek adódnak: hogyan érhető el a szakorvos, jönnek a költségek…

De ezt a „népirtást” nem tudatosan végzik, mert az országot nem a technokraták, hanem a politikusok vezetik, nem hozzá értő emberek irányítanak. Negyvenhat éve dolgozom, de soha semmiről meg nem kérdeztek engem.

– A megpróbáltatás akár kihívás is lehet. Hogyan szokott megoldást találni ön az ilyen helyzetekben?

– Ezért is fordulok mindig az alternatív megoldások felé is. A fizikoterápia, gyógynövény-terápia, holisztikus szemléletbe illő kezelések, a homeopátia egyáltalán nem idegen számomra. Ezekre rá kell szokni, mert az ártámogatottan felírható gyógyszerarzenál egyre szűkül, egyre nehezebben hozzáférhető. Akár úgy is, hogy csak szakorvos írhatja fel, míg a háziorvos, aki ismeri a beteget, nem.

Mit szólnak az alternatív gyógymó­dokhoz azok az orvostársak, akik bizonyos gyógyszergyártókkal jó viszonyt ápolnak, s az ő termékeiket ajánlják leginkább – azt én sosem kérdeztem. Csak annyit vettem észre, hogy igenis kezdtek az emberek inkább olyan orvosokhoz járni, akik ritkábban nyúlnak antibiotikumhoz például, inkább figyelmesebben követik a betegség alakulását. Nem kérdeztem orvostársaimat, de elképzelem, hogy esetleg lehet pejoratív véleményük. De ez engem nem zavar, amíg azt nézem, hogy mi hasznosabb a betegnek.