– Úgy tűnik, csak ígérgetik az oktatási minisztérium döntéshozói, hogy tehermentesítik a diákokat a túlzsúfolt órarend és tantervek alól, a gyakorlatban ez egyelőre nem valósul meg. Valószínűleg még sokáig kell várni a valóban gyermekközpontúbb, a játékra és felfedezésre összpontosító iskolai programra. Mit tapasztal, hogyan élik meg a diákok és pedagógusok, hogy túlzsúfolt az iskolai program?

– A túlterheltség minden szinten érzékelhető. Az előkészítő osztály bevezetése óta (amelynek előnyei és hátrányai is vannak), azt tapasztalhatjuk: fokozatosan úgy módosul a tanterv, hogy egyre korábban kezdenek elsajátítani új ismereteket. Itt például arra gondolok, hogy az elmúlt évtől az addig harmadik osztályban tanított szorzás-osztás most már második osztályos tananyag. És nem veszik figyelembe az egyéni különbségeket. Az elemi osztály célja az lenne, hogy azokat a részképességeket fejlessze, amelyek az írás, olvasás, szövegértés, valamint a matematikai alapműveletek elsajátításához szükségesek. Ha ezeket készség szintjén elsajátítanák a gyerekek, biztos alapot jelentene a további ismeretek számára.

Előkészítő és első osztályban általában a gyengébb képességű vagy még iskolaéretlen gyerekek is tartják a tempót, de második osztálytól már láthatóvá válnak a lemaradás jelei. A figyelemzavaros és/vagy tanulási zavarral küzdő gyerekek és tanítóik számára már komoly kihívást jelent megküzdeni a tananyaggal, lépést tartani a megkívánt ritmussal. Sok esetben már az „átlagos\" gyerek számára is megterhelő és erőfeszítést igényel a ritmus tartása. A pedagógus számára komoly feladat, hogy a tantervet a gyerekek fejlettségi szintjéhez és egyéni ritmusához igazítsa. Már elemi osztályban tapasztalható a leterheltség, ami a folyamatos értékelés, minősítés, felmérés következményeként fokozódik a későbbiekben.

Minden gyerek másként küzd meg a terhekkel, a feszültséggel. Van, aki viszonylag „tünetmentesen\" kijárja az illető osztályt, másnál év vége felé fáradékonyság, alvási zavarok, koncentrációs problémák merülnek fel. Az érzékenyebb, szorongóbb, labilisabb gyerekeknél megjelenhetnek a szorongásos és a pszichoszomatikus tünetek is (hasfájás, fejfájás, szédülés stb.), amelyek hosszú távon önértékelési problémákhoz, a tanulási motiváció csökkenéséhez, hangulatzavarhoz, kimerültséghez vezethetnek.

– A túlzsúfoltság és leterheltség ötödik osztálytól érezhető élesen: a diákok rohamosan elveszítik érdeklődésüket, kíváncsiságukat, hiszen rengeteg információt kell megtanulniuk és felmondaniuk. És míg a tanító néni átlátja az általa feladott házi feladatokat, a tanárok már nem veszik figyelembe, hogy miből mennyit kell tanulnia a gyereknek, elsősorban a saját tantárgyukra és az előmenetelre összpontosítanak. Mi javasolható az osztályfőnököknek, tanároknak, hogyan találják meg a középutat: maradjon is valamivel a gyerek (ne csak egyik fülén bemenjen, a másikon kijöjjön az információ), ugyanakkor ne is fárasszák ki őket?

– A romániai oktatás minden tantárgynak ugyanolyan fontosságot tulajdonít, és ugyanaz az értékelési rendszer mindenki számára. Ez önmagában megnehezíti a pedagógus munkáját a tananyag átadásában és az értékelésben is, hiszen egy osztály heterogén csoport mind képesség, mind érdeklődési kör szempontjából. Gyakran tapasztalhaljuk, hogy vannak diákok, akik a reáltantárgyakból jobban és a humán tantárgyakból gyengébben teljesítenek, és fordítva. Értelemszerűen míg a diák számára a kedvenc tantárgy sikert és örömet jelent, addig más tantárgyak tanulását teherként éli meg.

A jó pedagógus ismeri a diákjait, és ha a saját tantárgyánál azt tapasztalja, bár nem is teljesít jól a gyerek, de másból ígéretesebbek az eredményei, vagy érdeklődést mutat valami egyéb iránt, akkor elnézőbb vele szemben. Lényeges, hogy a gyereket egészként értékeljük, erősségeivel és gyenge pontjaival együtt, de főként az erősségeire építsünk, hogy egészséges legyen az önértékelése.

Ugyanakkor a „kedvenc\" tantárgyaknak kell a sikert és motivációt biztosítaniuk a gyerek számára, hiszen ha azt tapasztalja, amiben jó vagy elég jó (!), azt senki nem értékeli, de amiben nem tud teljesíteni, azt mindig felszínre hozzák, akkor előbb-utóbb passzív vagy ellenséges magatartást fog kialakítani az iskolával szemben, értelmetlennek fogja tartani a tanulást. Ebben nagy szerepe van az osztályfőnöknek is, aki közvetítő vagy moderátor szerepet tölt be a diákjai és a tanárok között.

– A gyerekek egész tanévben korán kelnek, délutánig az iskolában maradnak. Ez jórészt padban ülést jelent, hiszen a szünet és a kevés számú tornaóra nem elég ahhoz, hogy egyensúly teremtődjék a szellemi és fizikai „edzés\" között. Ugyanakkor a gyerekek egyre több időt töltenek képernyők, okostelefonok előtt ülve. Ebben az „eltorzult\" világban mit tehet a szülő, az iskola, a pedagógus, hogy a gyerek ne csak passzív, unatkozó, képernyőbámuló és a tanórákat végigszenvedő emberkévé váljon?

– Kétségkívül digitális korszakban élünk, és digitális generációt tanítunk, nevelünk – ez tény, amin nem változtathatunk. Pedagógusként nehéz felvenni a versenyt az olyan kép- és információanyaggal, amit az okostelefonok egy gombnyomásra a diákok elé tárnak. Ezért a tanárnak ma már teljesen más a szerepe, mint akár tíz évvel ezelőtt: a diákoknak nem információhegyekre van szükségük, hanem az információ rendszerezésére és alkalmazhatóvá tételére. A valódi reform ebben rejlik.

Azon képességek fejlesztése lenne célszerű, amelyek az önálló munkát, a helyes információk kiszűrését és a szintetizálóképességet segítik elő – ebben a folyamatban a diák aktív részese az órának, a kutatásnak, a tanulásnak. A tanterv valóban merev, zsúfolt, de a pedagógus nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy ez ne tűnjön annyira megterhelőnek. Ehhez szükséges a pedagógusok szemléletváltása, nyitottsága, rugalmassága, hogy megértsék ezt a generációt, mert a diákok is akkor fogadják el a tanárt tanítójuknak, oktatójuknak, nevelőjüknek. A digitális világban a tananyag még mindig a tanáron keresztül jut el a diákhoz, ezért a pedagógus szerepe még inkább felértékelődik és hangsúlyosabb lesz.

– Az nyilvánvaló, hogy a gyereket a hazai oktatási rendszer nem tanítja meg gyakorlati dolgokra (háztartási tennivalók, mondjuk egy kisebb gyerekre való vigyázás, hogyan boldoguljon egy ebédfőzéssel, hogyan varrjon meg egy szakadt nadrágot stb.), de a kreativitását sem ösztönzi, hiszen nagyon kevés a művészeti nevelési óra. Ez miként hat majd a fejlődésére?

– Tapasztalhatjuk, hogy már a gimnazista diákok, de főleg a végzősök gyakran céltalanok, bizonytalanok a jövőjüket illetően, illetve sokszor a saját képességeiket, kompetenciájukat sem ismerik. Az iskolai rendszerből hiányoznak a valóban választható tantárgyak és a gyakorlati órák, amelyek keretében kipróbálhatnák magukat több területen. Az elmúlt két évben észlelhető egy enyhe változás, hiszen az elméleti oktatás mellett újra megjelent a szakoktatás, szakképzés, amely a hétköznapokban használható tudást, képesítést biztosít.

Iskolai szinten sokat tehetünk azért, hogy a diákok szociális kompetenciáit, proszociális attitűdjét fejlesszük. A különböző szakkörökön a diákok kipróbálhatják magukat olyan területeken, amelyek nem szerepelnek a tantervben. A serdülők nyitottságot és érdeklődést mutatnak a szociális, etikai, természetvédelmi kérdések iránt, ezért könnyen bevonhatók az ilyen jellegű tevékenységekbe. Színjátszás, önkéntesprogramok, szociális programok, civil szervezetek bevonása ablakot nyit a világra, és célt, jövőképet biztosít számukra. Hihetetlen erőforrás, kreativitás, tudásszomj és tenni akarás lappang a gyerekben, ezt kellene kiaknázni az ilyen tevékenységek révén (is).

– A szülőnek (és az osztályfőnöknek) beszélnie kell a gyerekkel arról, hogy az iskola miért fontos, illetve miért nem, hiszen a diák is látja, hogy bár a nap nagy részét iskolában kell töltenie, más dolgokból is áll a világa és az érdeklődési köre. Miként „tegye helyre\" a szülő ezt, hogy a gyerek egyrészt megfelelőképpen komolyan vegye az iskolát, másrészt pedig azért tudja azt is, hogy az oktatási követelmények sokszor nem reálisak a tekintetben, hogy az életre készítsék fel őt?

– Szülőként és pedagógusként is meg kell ismerni a gyereket. Minden gyereknek más a személyisége, más az érdeklődési köre, és főleg más a teherbíró- és stressztűrőképessége. A zsúfolt, teljesítményorientált iskolai rendszerben meg kell találnunk a módját annak, hogy lelkileg kiegyensúlyozott felnőtté váljanak a gyerekek. Egyensúlyt kell teremteni az iskolai tanulás és a magánélet között. Ahhoz, hogy egy gyerek testileg és lelkileg ép maradjon, kikapcsolódásra, pihenésre, sportra, társasági életre is szüksége van.

Egyes szülők nehezen fogadják el, hogy a gyereküknek gyengébb a teljestménye, és hajlamosak túlhajszolni, magánórákkal terhelni a gyereket, mások viszont teljes lezserséggel, akár nemtörődömséggel viszonyulnak hozzá. A gyerekek számára a reális értékelés a fontos, szembesíteni kell őket a képességeikkel, erősségeikkel és korlátaikkal egyaránt, hogy reális legyen az énképük és az önbecsülésük. Az iskolának segítenie kellene a személyiség kifejlődésében, nem pedig korlátoznia azt.

Az „emberarcú\" iskolában nagy szerepe van a tanárnak, főként az osztályfőnöknek. Az igazán tisztelt tanár, osztályfőnök az, aki alkalmat talál arra, hogy megismerje diákjait, gondjaikat, örömeiket, akár kételyeiket is. Az ifjúkor sok miértjére csak így lehet választ adni. A fiatalokban tudatosítani kell, hogy az iskola nem cél, csak eszköz, és nem az élet, csak az életnek a része.