Annak dacára, hogy a civil társadalom hangja egyre erősebb, és az uniós alapok mellett az önkormányzati és minisztériumi pénzek is kezdtek megjelenni, sem az oktatási, sem az egészségügyi hatóságok nem fektetnek kellő hangsúlyt az életük végső szakaszába érkezett páciensek testi és lelki gondozására.

„Romániában mintegy 140 ezer rákos és egyéb gyógyíthatatlan betegségben szenvedő páciens marad palliatív kezelés nélkül” – mondta el Daniela Moşoiu brassói onkológus. Az Országos Palliatív Kezelés Egyesület (ANIP) alapítója szerint nem természetes, hogy a rendszer és a társadalom oly könnyen lemond a gyógyíthatatlan betegekről.

Ez a fajta kezelés magában foglalja a tünetek kezelésén túl a döntéshozatalban való segítségnyújtást, a betegnek és családtagjainak nyújtott gyakorlati segítséget is az emberi méltóság megőrzése érdekében. Az orvoslásban egyébként alapszabály, hogy a legnagyobb kárt a betegnek a szenvedés okozza, ezért a fájdalomcsillapítás mértékét alapvetően egyetlen dolog határozza meg: a fájdalom nagysága.

A kezelhetetlen betegségek többségével és a kezelésekkel is gyakran jár együtt fájdalom, amelyet minden esetben csökkenteni kell és lehet, azonban ez csak a beteg, a hozzátartozók és az orvosok együttműködésével sikerülhet. A fájdalom nem szüntethető meg minden esetben teljes egészében, ám mérséklésére minden körülmények között van lehetőség: számos gyógyszer és orvosi beavatkozás segíthet, ám azokhoz csak akkor juthat hozzá a beteg, ha fájdalmát nem tűri némán és beletörődve, hanem segítséget kér és kap.

Felkészületlen orvostársadalom

Az átfogó palliatív kezeléshez, ahhoz, hogy ki tudják elégíteni a súlyos beteg és családja komplex szükségleteit, különböző tudományágak szakértőinek csapatmunkájára van szükség. A csapat tagjai között általában orvos, ápoló és szociális munkás is van, őket szükség esetén lelkész, dietetikus, rehabilitációs szakember, gyógyszerész vagy más szakértő segíti.

A legújabb statisztikák szerint az ilyen palliatív kezelést ma már az Amerikai Egyesült Államok háromszáz ágyasnál nagyobb kórházainak több mint 80 százalékában alkalmazzák. Az egészségügyi hatások mellett nem elhanyagolható, hogy a palliatív ellátási programok csökkentik a kórházak kiadásait is. „Nem kell újra felfedezzük a spanyolviaszt, csak azért, hogy ezen a területen is eredetieknek tűnjünk. Alkalmazni kellene a nyugati mintát” – hangsúlyozta a brassói orvosnő.

Megítélése szerint a gondok már az egyetem padsoraiban kezdődnek, ugyanis a medikusok nincsenek felkészítve a palliatív kezelésre. Míg egy pár városban a kurzusok közé bekerült mint tantárgy, a bukaresti egyetemen egyáltalán, a kolozsvárin pedig csak érintőlegesen foglalkoznak a témával. Marosvásárhelyen a MOGYE dékánja, Monica Tarcea szerint akadnak olyan oktatók, akik szívügyüknek tekintik a szakot, és megpróbálják felkészíteni a hallgatókat a palliatív kezelésre is.

„Országos viszonylatban azonban nemcsak a diákok, a tapasztalt orvosok sincsenek felkészülve erre” – véli a vásárhelyi tanintézmény másik tanára, Despina Maria Baghiu, a Romániai Gyermekonkológiai Társaság elnöke.

Gyerekcipőben járó kezelés

Míg Nyugat-Európában a hospice eszmeiség mozgalma már a 60-as években eléggé erősnek számított, Romániában csupán 1992 óta beszélhetünk a palliatív kezelés alkalmazásáról. Mindmáig az országos lefedettség az USA-belinek csupán töredéke, azaz 7 és 8 százalék között mozog. Sokat elárul a hatóságok hozzáállásáról az a tény is, hogy a kezdeményezés, majd később a nyomás a civil társadalom részéről érkezett.

A Reménység Háza (Casa Speranţei) nevet viselő első otthont Brassóban létesítették. A gyógyíthatatlan betegek zöme mindmáig úgy lépi át az intézmény küszöbét, hogy számára az otthon és személyzete jelenti az utolsó reményt. Az állami szektorban a paşcani-i orvosok voltak az elsők, akik klinikájukon palliatív osztályt létesítettek.

„A palliatív kezelésre ma már uniós pénzalapok, valamint a szociális és munkaügyi tárca költségvetése állnak rendelkezésünkre. Sajnos a törvénykezés még mindig olyan bonyolult, hogy sokszor az összegek lehívása teljesen elkedvetleníti a kezdeményezőket. Tiszta szerencse, hogy egyes városokban az önkormányzatok is mellénk állnak” – mondta Moşoiu doktornő, az ANIP életre hívója.