– Kezdődik az iskola, a korábbi évekhez hasonlóan rengeteg fejtörést okozó gonddal szembesülnek ilyenkor a pedagógusok és a szülők. Kezdjük az egyik legfeltűnőbbel, amiről minduntalan szó esik: túlterheltek a gyerekek és a tanáraik is a rengeteg információmennyiség átadása, befogadása, memorizálása és felmondása miatt, hiszen iskolarendszerünkben még mindig a zsúfolt tantervek dominálnak. Mit tehetnek a szülők otthon és a pedagógusok az iskolában, hogy csökkentsék az ezzel járó stresszt?

– Az iskolakezdéshez általában ambivalens érzések társulnak, a találkozás, ismerkedés izgalma, az újdonság lehetősége, de néha ott lappang bennünk a szorongás, a félelem érzése az ismeretlentől, a nehézségektől, a sikertelenségtől is. Ez természetes, hiszen a gyerek élete egy részét az iskola, a tanulás és az ehhez kapcsolódó tevékenységek töltik ki.

Fontos, hogy a szülők félelmüket, aggályaikat, esetleges negatív iskolai tapasztalataikat ne közvetítsék gyerekeik felé, próbáljanak természetesen viszonyulni hozzá, és pozitívan a felmerülő nehézségek, kihívások megoldásához. Ugyanakkor szülőként és pedagógusként is az a legfontosabb, hogy a gyereket teljes személyiségként értékeljük. Ugyan a hiányosságokkal, gyenge pontokkal szembesíteni kell őket, de a tanítás, nevelés során a hangsúlyt a mindig helyezzük az erősségeikre, az értékekre, pozitívumokra.

– A rendszer azt várja és követeli meg a diákoktól, hogy tanuljanak minél többet, szerezzenek kiváló jegyeket, legyenek kitűnőek lehetőleg minden tárgyból. Hogyan vélekedik, kell-e tudatosítani a gyerekekben, szülőkben, és ha igen, hogyan, hogy az iskolai elvárások nem mindig reálisak, és nem biztos, hogy későbbi boldogulásuk zálogai? Hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy nem föltétlenül az éltanuló diákok lesznek a legsikeresebb és legboldogabb felnőttek.

– Ami a tananyagnál lényegesen fontosabb, az a szocializáció és a munkához való pozitív hozzáállás. A diáknak elsősorban meg kell tanulnia alkalmazkodni társaihoz, kapcsolatokat kialakítani és ápolni. Az iskola szocializációs tér, ahol megadott, kidolgozott szabály szerint lehet „játszani”, vannak jogok és kötelességek, a szabályt be lehet tartani, át lehet hágni, de vállalni kell a következményeket. Végül is így működik a társadalmunk is, erre kell nevelni a gyerekeket.

A tanulást illetően pedig fontos, hogy ráhangolódjunk a gyerekre. Nyilván az ismeretszerzés is fontos, arra kell ösztönözni a diákokat, hogy rendszeresen foglalkozzanak feladataikkal. Van, aki ennek eleget tud tenni, és persze akad, aki számára megterhelő mindenből jól felkészülni. Ilyenkor fontos szelektálni, prioritásokat felállítani, valamint elfogadni és elfogadtatni azt, hogy nem kell mindig nagy jegyekre hajtani, lennebb kell vinni a mércét, és azt a szintet kitartó munkával megtartani.

– A sok elvárás és a zsúfolt tanterv miatt nyilván sok diák tapasztalja, éli meg a kudarcot az iskolában. Az, hogy például egy gyengébben vagy közepesen teljesítő gyerek hozzászokhat a kudarchoz, mennyire van kárára, illetve hasznára? Előny jelenthet-e számára a továbbiakban, ha nem esik kétségbe, amikor valami nem sikerül neki?

– Az tény, hogy gyakran túlzottak az elvárások, és sok diák nem tudja tartani a lépést. A kudarcélmény sajnos gyakori jelenség az iskolában, és nem könnyű feldolgozni. Kérdés, hogy miként viszonyulunk egy rossz jegyhez, egy elrontott feladathoz. Nyilván ez személyiségfüggő, de a pozitív viszonyulás tanulható is. Gyakran a szülők esnek pánikba, ők élik meg kudarcként a közepes jegyet, ezért is lényeges, hogy az elvárásokat a gyerek szintjéhez, képességeihez mérten állítsuk fel. Ez érvényes a tanárokra is, fontos az, hogy az eredmények, jegyek mindig tükrözzék a gyerek egyéni fejlődését, törekvését, és ne spóroljuk a dicséretet, elismerést, hiszen az a diák számára motiváló erejű.

– Mostanában egyre gyakoribb, hogy a szülők egészen kis kortól fel akarják készíteni a gyerekeket mindenre, így már az ovisokat is többféle különórára járatják: sportra, zenére, idegen nyelvekre. Az állhat ennek a hátterében, hogy teljesítményközpontú világban élünk, ha jót akarunk a gyereknek, akkor a lehető legtöbb irányból fel kell készíteni őt, hogy majd mindenhez értsen. Mi a véleménye erről?

– A „kevesebb néha több” elvnek vagyok a híve. Nem értek egyet a sok magánórával, főleg kisebb korosztálynál. Gyakran tapasztalom, hogy elemi osztályban 3-4 plusztevékenységre jár a gyerek, minden napja be van táblázva. Úgy godolom, hogy a szülők a maximumot akarják kihozni a gyerekből, minden területet ki szeretnének aknázni, csakhogy azt nem veszik figyelembe, hogy a gyerek elfárad, kimerül, és egy idő után demotivált lesz, azaz épp a szándékuk ellentétét érik el. A diákoknak elég zsúfolt az iskolai programjuk, és ahhoz, hogy az ismeretek leülepedjenek, rendszereződjenek, időre van szükség, ezért fontos, hogy a gyereknek legyen ideje szabad tevékenységre, levegőzésre. Elsősorban a sporttevékenységeket javasolnám, zenét, valamint olyat, amit szeret, és amit nem teherként él meg.

– És akkor egy „speciális” korosztályról, a kamaszokról is beszéljünk. Vegyük például a nyolcadikosokat. Tudnivaló, hogy számukra amúgy is nehéz a kamaszkor a maga érzelmi, fiziológiás, biológiai, szellemi változásaival, ez pedig megviseli nemcsak a serdülőt, hanem a szülőt is. Ilyenkor nehezebben jönnek ki a felnőttekkel a gyerekek, sok a konfliktus, a nyolcadik osztály a felvételi miatt pedig plusz terheket ró a diákokra. Vekerdy Tamás mondta, hogy 1905-ben olyan tantervet készítettek Magyarországon a 14 évesek számára, amely könnyebb volt, mint a korábbi meg későbbi évfolyamokban, pont amiatt, mert figyelembe vették, hogy ez a kor a serdülők számára a legnehezebb. Hogyan vélekedik, mit lehet tenni szülőként és pedagógusként, hogy a nyolcadikosok számára zökkenőmentesebb legyen ez az év?

– A nyolcadik osztályos képességvizsga tulajdonképpen az első komolyabb próbatétel a diákok számára, tudatosítani kell ezt bennük, anélkül, hogy bepánikoljanak. Nyilván fel kell készülni erre a vizsgára, de azt is érzékeltetni kell velük, hogy ha rendszeresen tanulnak, akkor lényegében nem jelent pluszterhet. Szülőként éreztetni kell velük azt, hogy érzelmileg támogatjuk, megértjük őket ebben a nehezebb periódusban, de ne ez legyen a főtéma a családban. Ebben a periódusban nagy hangsúlyt kell fektetni a tanulási technikákra, időbeosztásra, ismétlések rendszerezésére. Meg kell tanuljanak tanulni és egyensúlyt tartani a tanulás és pihenés, magánélet között. Ez a stratégia a felsőbb osztályokban is elengedhetetlen.