– Rengeteg könyv, blog, cikk olvasható a várandósságról, gyermeknevelésről, megannyi információ elérhető a kismamák számára. Ez talán már zavarbaejtő is, hiszen nehéz eldönteni, mit tekintsünk mérvadónak, mit fogadjunk el. Önnek mi lenne a legfontosabb tanácsa a kismamák számára, mi az, amivel el lehet indulni az anyaság útján?

– Jó dolog, ha olvasgatunk a témában, de ne cselekvés helyett tegyük ezt. Utána lehet nézni, hogy miért nem alszik a baba, és mit lehet tenni ilyenkor, de utána cselekedjünk.

Tehát ne az legyen, hogy keresem az információt, még mindig nem oldottam meg a problémát, de csak keresek, keresek, mert a túl sok információtól egy idő után az ember a szó szoros értelmében begőzöl.

Úgyhogy azt mondom, nagyon jó, hogy lehet tájékozódni, például arról, miért érez úgy egy baba, ahogy, miért viselkedik így vagy úgy, de cselekedni is kell. Ugyanakkor nagyon-nagyon fontos az önismeret.

Tehát befele is próbáljunk tájékozódni: én miért érzek így, mint szülő, miért reagáltam így, hogyan alakul a babával való viszonyom, miért érezzük így magunkat, közösen. Igencsak lényeges tehát, hogy befele is figyeljünk.

– De vajon van erre idejük a kisbabás anyukáknak? Vagy inkább időt kell szakítani?

– Kell rá időt szakítani, jobban mondva ez inkább egyfajta folyamat. Míg például a babát ringatjuk naponta több órán keresztül, eközben is lehet azon gondolkodni, hogy most miért érzek így, vagy amúgy, vagy egy-egy problémát hogyan lehet megoldani, mi lehet annak a hátterében. Tehát nyilván „kintről” is kell tájékozódni, viszont a választ magunkban kell megtalálnunk.

– És mi lehet az apa szerepe ebben a folyamatban, a válaszok megtalálásában?

– Fontosnak tartom, hogy – bár a nő erős és ugye mindent megold – az apukákra is támaszkodjunk. Felmérés is készült ebben a témában: a baba megszületése után az első héten mindennap az apukák kezébe adták tíz percre a babát, és még a gyerek hatéves korában is kimutatható volt, hogy ezek az apák jobban kötődtek a gyerekeikhez, többet foglalkoztak velük, kíváncsibbak voltak arra, hogy mi történik a gyerekkel, többet segítettek körülötte.

Tehát nagyon sokat számít, hogy rögtön az elejétől kezdve az apukák is ellássanak kisebb feladatokat – sok családban ez a fürdetés, de természetesen más tennivaló is lehet. Ne az történjen, hogy anya mindent megold – „most csak szoptatni kell, te abban úgysem tudsz segíteni” – hanem legyen ott az apa is, simogassa, dédelgesse, böfiztesse a gyereket, kapjon kis feladatokat. Aztán ugyanígy kisgyermekkorban is, mert sokkal intenzívebb kapcsolatot alakíthat ki ily módon a gyermekével.

– A terhesség alatt mennyire kell bevonni az apukákat mindabba, ami az anyával történik?

– Személyiségtől is függ, hogy az anya mennyire vonja be ebbe a bensőséges kapcsolatba az apát. Ez fontos lenne megmutatni például, hogy „nézd, most ez a kis dudor a könyöke és meg lehet simogatni”. Végeztek olyan kísérletet is, amelyben megtanították az apákat kommunikálni a magzattal. Tehát beszéljen az anya nyugodtan az érzéseiről az apának. Ilyenkor megváltoznak a nők, például sírósabbak, fáradékonyabbak, nyűgösebbek lesz­nek – mindezt el lehet mondani az apának: azt, hogy min mennek most át, mit éreznek, mitől félnek.

Ez nemcsak azért jó, mert az apa jobban belelát a folyamatba, hanem mert az anya számára is könnyebb lesz később, ha számíthat a családfőre, és nem magányos harcosként próbál megküzdeni a gyermeknevelés feladatával.

– Régebben több generáció élt együtt a családban, az idősebbek könnyebben támogathatták, segíthették a kismamákat. Ön mennyire tartja fontosnak, hogy a nagymamák, nagynénik besegítsenek a gyermeknevelésbe?

– A családi támogatás nagyon lényeges lenne, viszont több tényezőn múlik. Sokszor a nagymamák nem nyugdíjasok még, ezért nem tudnak segíteni, de az is gyakori, hogy nem jó a kapcsolat az anyukák és édesanyjuk, anyósuk között. Pedig a gyermekek számára nagyon fontos, hogy találkozzanak azzal: a nagymama kicsit másként nevel. És persze az is fontos, hogy a nagyszülő megélhesse, hogy végre felelősség nélkül – hisz nem a saját gyereke – unokázhat egy kicsit.

A szülők gyakran rosszul élik meg, hogy a nagymama elkényezteti a gyermeket, holott ez nem baj. A nagyszülőnek ez a dolga, ez mindig is így volt. És nem baj, ha a gyermek ezt átéli, mert szeretni fogja az időseket, azt az élményt őrzi majd meg az emlékezetében, milyen jó is volt mindig a nagymamával. Tehát közel kell engedni a gyerekhez az időseket, akkor is, ha nem mindig értünk egyet velük. Persze lehet, hogy kialakulnak konfliktusok, de ezeket meg lehet beszélni. A gyermeknek pedig jó, ha megéli ezt az élményt a nagyszülőkkel, mert az életben sem csak egyféle emberrel fog találkozni, ettől rugalmasabb lesz.