„Áldás, hiszen ahogy a Szent Lukács könyve 10. fejezetének 25. versében olvasható, az irgalmas szamaritánus amikor megpillantotta a félig agyonvert embert, megesett rajta a szíve, odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeidre, és bekötözte ezeket. Szent Pál apostol Timóteushoz írt első levele 5. fejezetének 23. verse pedig azt rögzítette, hogy Pál a kedvenc tanítványának, Timóteusnak azt tanácsolta: ne csak vizet igyon, mert a gyomrának, illetve a gyakori gyengélkedése ellen jó a bor” – fejtette ki a vikárius. A bor emellett véleménye szerint ajándék is, „elég, ha csak a kánai menyegzőre, Jézus első csodatettére gondolunk, ahol a vizet borrá változtatta”. „Azonban ártalmas is lehet, bajt okoz, ha mértéktelenül fogyasztjuk. A Teremtés könyve 9. fejezet 20 verse azt írja: a vízözönt követően, miután Noé kiszállt a bárkából és áldozatot mutatott be, szőlőtőkéket ültetett, mivel azonban nem ismerte a gyümölcs levének erejét, a szüretkor elbódult, elalélt” – hívta fel a figyelmet Fodor József.
A szintén váradi premontrei préposti széktemplomban is tartottak aznap borszentelést, illetve megáldották az újévi pezsgőket. Bevezetőjében Fejes Rudolf Anzelm apát hangsúlyozta: a premontrei rendi környezet hagyományaihoz tartozik a borszentelés, mely egy új élet kezdetét jelzi.
Homíliájában a premontrei apát többek között arról beszélt, hogy János kiváltságai egy másféle kapcsolatot szimbolizálnak Krisztussal, és a borszentelés is többfajta kapcsolatot jelez: az ember kapcsolatát Istennel, ugyanis csakis borral lehet szentmiseáldozatot bemutatni, valamint az ember kapcsolatát emberrel is, hiszen az ünnepekkor szokás, hogy borral koccintunk egymással. Amikor tehát szentelt bort veszünk magunkhoz, tulajdonképpen küldetést kapunk arra, hogy építsük a kapcsolatot Istennel és emberrel – nyomatékosította a prépost.
A Magyar Elektronikus Könyv­tár­ban található bejegyzés szerint a római katolikus egyház szertartáskönyve Szent János napjára írja elő a bor megáldásának szertartását. A pogány áldozati ital (libatio) emléke élt tovább abban a kora középkori szokásban, hogy a szentek ünnepén tiszteletükre bort ittak a templomban; majd, hogy a szokás egyházi értelmezése még inkább kidomborodjék, alakult ki a Szent János-napi borszentelés, ami a 13. században Németországból terjedt el. Német neve „Johannisminne”, mert a pap e szavakkal nyújtotta át a bort híveinek: igyátok Szent János szeretetét.
A szertartás a magyarok által lakott vidékekre is átkerült; főleg a Nyugat-Dunántúlon és a német lakosságú városokban volt általános. A pannonhalmi főapátságban régi időktől kezdve szokásban volt a borszentelés, s az újbort e naptól itták.
A bort termő vidékeken a nép is szenteltetett bort, amit fül- és fogfájás, rontás ellen használtak, a boroshordókba öntöttek belőle, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. A középkorban szentelt borral kínálták meg azokat, akik búcsúzkodtak, útnak indultak, hogy Szent János áldása oltalmazza őket. A borivás áldás jellege – oda illő énekkel – a lakodalomban, a halotti torban is helyet kapott. A Nyitra vidéki magyar falvak lakodalmaiban vacsora után vagy a lakodalom napját követő reggel, mielőtt a vendégek hazamentek volna, énekelték a „Szent János áldása szálljon mireánk…” kezdetű lakodalmas dalt. Szegeden a halotti torban, Jászladányban az új ház felszentelésekor énekelték. Nagyécsfaluban (Győr megyében) a borral együtt almát is szenteltettek, s torokfájás ellen használták. A szentelt almából a vályúba is tettek, s erről itatták meg az állatokat, hogy egészségesek legyenek. A búcsúzáskor megivott pohár bort is szokás Szent János áldása nevén emlegetni.